Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma,Nem volt a Szása, csak egy kis cigányleány.Nagy Oroszországban, a vad Ural aljábanVitte kopott trojkáján egy cigánykaraván.Szergej dalára víg táncot jár a Szása,Szergej virága díszlik dús barna haján. Csodás május éjjel az erdő sűrűjébenCsókot kér a legény, s csókra csókot ád a lány.Egyszer csak vége lett a dalnak és a táncnak,Elvitte őt erővel egy kozák legény.
Hites feleségnek és törvényes cselédnek,
Álmaiban él csupán az erdei legény.Sápadt a Szása és búsan jár a házban,Unott minden éjszakája, unott nappala.De ha Szergej eljő, hogy: „Szása, hív az erdő!”Újra ő a legvidámabb, s a legboldogabb.

Nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma,
Nem volt a Szása, csak egy kis cigányleány.
Nagy Oroszországban, a vad Ural aljában
Vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván.

Szergej dalára víg táncot jár a Szása,
Szergej virága díszlik dús barna haján.
 Csodás május éjjel az erdő sűrűjében
Csókot kér a legény, s csókra csókot ád a lány.

Egyszer csak vége lett a dalnak és a táncnak,
Elvitte őt erővel egy kozák legény.

Hites feleségnek és törvényes cselédnek,

Álmaiban él csupán az erdei legény.

Sápadt a Szása és búsan jár a házban,
Unott minden éjszakája, unott nappala.
De ha Szergej eljő, hogy: „Szása, hív az erdő!”
Újra ő a legvidámabb, s a legboldogabb.

Reblogged from b0hemian-culture

soixante-douze:

"Nagy Lászlótól egyszer megkérdezték, hogyan született a gyönyörű kép (S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra) ? Leszopott a révészlány a csónakban, válaszolta a költő.” (Németh Gábor, Nappali)

lensesoflili:

Hétköznapi

Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom, 
csak maradok tisztelettel ott köpködve fűmagot, 
aztán reggelre kikel a rét és talpam alá feszül, 
az élettel együtt csak te meg én hármasban fészkelünk, 
és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk,
a kezed s kezem közé, a kezem s kezed közé…. 

Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül, 
csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül, 
aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék 
színű ábrándokat, fehér bárányokat, 
és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk,
a kezed s kezem közé, a kezem s kezed közé…. 

Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér, 
és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén, 
aztán napokig felém se néz, papírhajókon él, 
majd elhozza lopott kincseit, a pillantásodért. 
Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom, 
csak maradok tisztelettel ott köpködve fűmagot, 
aztán reggelre kikel a rét és talpam alá feszül, 
az élettel együtt csak te meg én hármasban fészkelünk. 

Suis mon sillage et penches ton visage 
Vois mon naufrage atteignant ton rivage 

Je suis ivre ivre ivre, ivre de tes saisons 
Celles qui dessinent mes plus folles déraisons 
Je suis ivre ivre ivre, ivre de tes saisons 
Celles qui dessinent mes plus folles déraisons 

És hagyom, hogy nézd, nézd, nézd, s nem fér már semmi közénk,
a kezed s kezem közé a kezem s kezed közé…. 
És hagyom, hogy nézd, nézd, nézd, s nem fér már semmi közénk,
a kezed s kezem közé a kezem s kezed közé…